Az önbeteljesítő jóslat

Várd el a sikert!

Az önbeteljesítő jóslat nem a kártyavetők, a jósnők vagy a látnokok szótárából való. A népi bölcsesség logikájában már régóta élő intelem a lényege: „Ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik!”

Ezúttal az önbeteljesítő jóslat tudományos értelemben vett fogalmáról szólunk. A pszichológiában az önbeteljesítő jóslat azt jelenti, hogy saját viselkedésünkkel, vagy a mások viselkedésével összefüggő követelmények, törekvések a várt viselkedés eléréséhez, megtörténéséhez vezethetnek. A jelenséget a XX. századi kísérleti pszichológia egyik ismert alakja, az amerikai Robert Rosenthal  tárta fel, aki a lélektani vizsgálatok, eljárások sorát dolgozta ki.

Rosenthal-effektus

Az önbeteljesítő jóslat Robert Rosenthal egyik, első oktatás-, nevelés lélektani kísérlete révén vált híressé. A kiindulópontja az a feltevése volt, hogy ha a tanárok fokozott követelményt támasztanak, jobb teljesítményre sarkallják a diákokat; míg a lazaság, az alacsony követelmények és negatív hatások ronthatják az eredményt.
A feltevést bizonyítandó kísérletének során a tanároknak azt mondta, hogy egyes diákoktól a következő tanévben ugrásszerű eredmény és fejlődés várható, mert a tesztek alapján igen magas az intelligencia szintjük. Valójában a tanulókat Rosenthal véletlenszerűen válogatta ki, éppen ezért intelligenciájuk sem volt kiemelkedő. Így kockáztatta meg „jóslatát”, ami voltaképpen be is jött: történt, hogy azok a diákok, akiktől a tanárok ugrásszerű fejlődést vártak, lefőzték a többieket; akiktől viszont indokolatlanul keveset igényeltek, azok lemaradtak. Az eljárás és a módszer Rosenthal-effektus elnevezéssel bekerült a pszichológiai kísérletek fogalomtárába. A jelenség sokkal szélesebb körű, mint maga a kísérleti helyzet, aminek a lényege abban is rejlik, hogy sem a kísérlet alanyai, de maga a kísérletet vezető sem tudja, hogy mely ponton történik a kísérleti beavatkozás.

A sikerre figyelni!

Az önbeteljesítő jóslat, mint jelenség megjelenik a társadalom, az élet szinte valamennyi megnyilvánulásában és kapcsolatba hozható az önértékeléssel, az önbizalommal, az ítéletalkotással is. Felvetődnek szociálpszichológiai, néplélektani összefüggések, különösen, ha napjaink magyar viszonyait szemléljük. Nálunk, magyaroknál mutatkozik hajlam arra, hogy borúlátóbbak vagyunk, a hibákat inkább számon tartjuk, mint a sikereinket. Van némi objektív alapja, hiszen a magyarság földrajzi, történelmi helyzete folytán zaklatott évszázadokat élt át. A sokféle változás, a történelmi fordulatok, a nemzeti sorstragédiák nem múlhattak el nyomtalanul felettünk, nyomot hagytak a nép lelkében. Éppen ezért most azt kellene hangsúlyozni, amiben a sok megpróbáltatás ellenére is olyan nemzeti karaktervonások erősödtek, mint az életrevalóság, a leleményesség, az újrakezdés képessége, az alkalmazkodni tudás. Mi viszont szeretünk a sikertelenségekre és hibákra emlékezni, és nem tudunk elfelejteni semmit, ami rossz volt, de mindent elfelejtünk, ami sikeres. Ez a beállítódás állandó szorongás, feszültség forrása. Aki nem felejt, és nem bocsát meg, az bűnbakot keres és bosszút forral, ami természetszerűleg újabb tragédiák forrása.

Dr. Takács Ilona
pszichológus

 


Ezt olvastad már?

FacebookPinterestTwitterLinkedInEmail