Juhász Klári a felnőttképzésben oktatja a kozmetikusokat

Juhász Klári: Elszomorít az, ami most történik a szakmámmal

Soha nem múló lelkesedéssel oktatja immár 20 éve a kozmetikusokat Juhász Klári, aki az oktatási változások miatt mindössze 1.5 évig taníthat ebben a rendszerben. És bár az elkeseríti, ami a szakmában történik, mégsem aggódik, hiszen mindig felkészült a változásra, az új kihívásokra. Jelenleg gyógyszerész asszisztensnek tanul, szabadidejében pedig vendégeket fogad a kozmetikájában egy kis kényeztetésre. Vele beszélgettünk múltról, jelenről és jövőről.

Miért éppen emellett a szakma mellett döntöttél? Már gyermekként is erre a pályára készültél?

Juhász Klári: Gyógyszerésznek készültem. Illetve kezdjük az elejéről…..7. osztályban kezdtem kémiát tanulni. Akkor még, a rendszerváltás után pár évvel, a természettudományos oktatás virágkorát élte, elég komoly volt még az általános iskolai kémia tananyag. Elég jó tanuló voltam, de az első kémia feleletemet közepesre értékelte a tanár. Nem szoktam meg, hogy közepeseket kapok és nagyon megsértődtem (mosolyog- a szerk.). Annyira, hogy eldöntöttem, hogy majd én jól megmutatom a tanerőnek, hogy meg tudom tanulni. Sikerült. Beleszerettem a kémiába és eldöntöttem, hogy gyógyszerész leszek. Mivel nagyon sokat kísérleteztünk, én voltam a szertáros és elvarázsolt a vegyszerek „illata”. Gimnáziumba biológia-kémia tagozatra jelentkeztem, kisebb közelharcot vívtam Édesanyámmal, aki mindenképpen azt szerette volna, hogy szakmát tanuljak. Abban az időben a szakma sokkal többet ért, mint egy gimnáziumi érettségi. Ám nem hagytam magam, kitartottam amellett, hogy én bizony biológia-kémia szakra megyek a Kecskeméti Református Gimnáziumba. Már karácsonykor tudtam, hogy felvettek. Az első év végére rájöttem, hogy a gimnáziumban néha-néha tanulni is kell, az osztályátlag 4,8 volt, én rossz tanulónak számítottam a 4,3-as átlagommal. Nem igazán éreztem jól magam ebben az elit környezetben, ezért szakmát szerettem volna tanulni.

Mit szólt ehhez az Édesanyád?

J.K.: Anyukám megmakacsolta magát és azt mondta, hogy én választottam, csináljam végig. Elvégeztem a középiskolát és jelentkeztem a gyógyszerész szakra, és beadtam biológia-kémia tanári szakra is a tanítóképzőbe. 1 ponttal maradtam le a gyógyszerészről. Akkoriban központi írásbeli felvételit kellett írni és minden helyre, ahova jelentkeztem, elmentem szóbelizni is, szóval nem volt egyszerű a „régi” rendszer. Nehéz írásbelit kaptunk, az orvosin átlag 8 pontot írtak a 15 pontból a jelentkezők. A 2. hely az ELTE TFK biológia-kémia szakos tanári képzése volt, oda kerültem, és utólag nem bántam meg, nagyon jó módszertan tanáraim voltak, Mire elvégeztem, hivatásomnak tekintettem a tanítást.

Báthory Katival és Halmos Judittal, akiknek Kári nagyon hálás, hogy segítették a pályán

Hogy kerültél a kozmetika közelébe?

J.K.: A főiskolán az államvizsgára készülve láttam meg egy alapítványi szakképző iskola hirdetését, biológia-kémia szakos tanárt kerestek, fodrász-kozmetikus elméleti tantárgyak oktatásához. Még nem volt diplomám, de volt állásom. Dr. Szirmák Szilárdné, Emese volt az akkori igazgató, Tóth Imre alapította az iskolát, és kezdő tanárságom ellenére láttak bennem fantáziát. Bedobtak a mélyvízbe. Órarend-készítéssel kezdtem a nyarat, majd szeptembertől heti 28 órám volt és nagyjából minden osztályban (fodrász és kozmetikus) tanítottam. A végzősöknél nem szakmai tantárgyakat, „csak” a töltelék etika, munkavédelem, vállalkozási ismereteket bízta rám Emese. Aztán első tanítási évem novemberében jött a még mélyebb víz, Emese elhagyta a Haj-Tant és egyedül maradtam főállású pedagógusként. A végzősök szakmai tantárgyainak kivételével minden más elméleti órát én tartottam és mindenkinek én voltam az osztályfőnöke. Jó lecke volt, belerázódtam rendesen a tanításba. Gyakorlatilag éjjel-nappal a tanítással foglalkoztam. Akkor még nem volt internet, tankönyvek sem (egy jegyzet volt a kozmetikusoknak, Halmos Judit tanárnő anyagismeret jegyzete), úgyhogy éjjel készültem, óravázlatokat írtam, nappal tanítottam és „szabad”időmben részt vettem az összes gyakorlati vizsgán mindkét szakmában és szívtam magamba a nagy nevek tudását. Gallai Zsuzsa azóta is mosolyogva emlékszik vissza arra, amikor a kozmetikus tanműhelyben gurultam a vizsgabizottság után a kis gurulós zsámollyal és ittam a szavaikat. Az utazás idejét is kihasználtam (3 órát utaztam minden nap a Délitől, ahol a laktam, a 17. kerületbe), dolgozatokat javítottam. Volt olyan nap, hogy 7.20-19.00-ig tanítottam egyfolytában, 14 (!) órám volt egy nap. Utólag azt mondom, megérte. Fiatal voltam, lelkes. Utóbbi azóta sem változott, de azt gondolom, hogy aki ezt a szakmát választja, nem is tehet másként. Sosem felejtem el Emese első mondatainak egyikét. Azt mondta, hogy ezek gyönyörű szakmák, de ha komolyan csinálom, akkor nem lesz hétvégém és nem lesz belefásulás a tanításba, mert folyamatosan tanulni kell, fejlődni, mert mindkét szakma dinamikusan változik. Igaza volt. 20 éve ez az életem. Rengeteg hétvége (gyakorlatilag 2008 óta, amióta a felnőttképzés beindult, nekem ez a fogalom nem létezik), éjszakázás, „ingyen” munkák a szakmáért, amit imádok. Még egy darabig…..az egyik szemem sír, a másik nevet. Hisz 1,5 év múlva szabad lesz minden hétvégém. Viszont elveszítem a hivatásom, a tanítást. (Az oktatás változásával kapcsolatos cikkünket ide kattintva olvashatod!)
De még így is szerencsésnek mondhatom magam, mert a tanítás mellett 5 éve egy professzionális magyar cég Akadémiáját igazgatom szakmai vezetőként (Alveola Beauty Akadémia), tehát – ha szükség lesz rám az oktatás változásai után is – egy kicsit a kozmetika közelében maradhatok, ha nem is tanárként. Nem tudom mit hoz a jövő, de hiszem azt, hogy a jó Isten elrendezi az utamat. Ha szükség van rám még ebben a gyönyörű szakmában, akkor ez lesz a múltam, és a jövőm is. Ha nem, akkor újabb kihívások várnak (mosolyog – a szerk.) Hálával teli szívvel gondolok Emesére, aki elindított az úton, Tóth Imre bácsira (Isten nyugosztalja), aki engedett szárnyalni (amellett, hogy vaskalapos volt) és lehetőséget biztosított mindig a fejlődésre, Báthory Katira, aki a Haj-Tanban töltött 2. évemtől kíséri utamat, végül Janicsek Magdira, aki megfertőzött a kozmetikai gyakorlat szeretetével és rábeszélt arra, hogy tanuljam meg ezt a csodálatos szakmát.

A legnagyobb boldogság számomra az, amikor a régi diákjaim rám írnak a Facebookon, vagy üzennek egy jelenlegi tanulómmal. Ez nagyon fog hiányozni!

Szerinted mi szükséges ahhoz, hogy valaki jó szakember legyen?

J.K.: Az első szó, ami eszembe jutott erről az, hogy akarat. A kozmetikus szakma bár manuális alapokon nyugszik, de úgy gondolom, hogy ezek viszonylag könnyen elsajátíthatóak és megfelelő szorgalommal magas szintre fejleszthetőek. Nagyobb részt azonban elmélet, ami ráadásul folyamatosan változik, ezért egy életen át kell tanulni. Ehhez pedig nem csak szorgalom kell, hanem akarni kell a folyamatos megújulást, rugalmasan alkalmazkodni a változásokhoz és biztos elméleti alapokkal nekivágni a szakmának.

Neked mi az első emléked, ami kozmetikához kapcsolódik?

J.K.: Nem vagyok/voltam nagy kozmetikába járó. Pubertáskorban szerencsés voltam, nem volt problémás bőröm. Egyetlen egyszer cipelt el anyukám kozmetikába, ahol próbáltak nyomkodni, de nem nagyon volt mit és ennyiben is maradt. Aztán a főiskola első nyarán a Balatonon dolgoztam pincérként, és az egyik pincértársam vitt el kozmetikába szempillafestésre. Az volt éltetem első szempillafestése…..mondjuk ezt azóta sem viszem túlzásba (nevet – a szerk.)

Olvasd el Juhász Klári sorozatát a kezelésekről! KATTINTS!

Több szakmabelivel beszélgettem, és mindenki úgy gondolta, hogy régebben nehezebb volt elvégezni az iskolát, presztízs volt kozmetikusnak lenni. Te hogy látod?

J.K.: Amikor 2008-ban elindult a felnőttképzés, Kocsenda Kati azt mondta, hogy itt van vége a szakmának. Az első csoportomat, akik felnőttképzésben vizsgáztak, ő vizsgáztatta, és a szokásos őszinte stílusában rájuk zúdította, hogy semmit nem ér a tudásuk…..Annál a csoportnál speciel ez nem volt igaz. Mert igaz ugyan, hogy 12 hónap alatt végezték el a képzést, de „vért pisiltek”, minden tantárgyat én tanítottam nekik, nem volt szünetük a 12 hónap alatt, minden szombaton 8-tól késő délutánig velem voltak, hétközben pedig gyakorlatra jártak. Ma azt mondom, hogy volt igazság abban, amit mondott. Sajnos, ha megnyílik egy piac, ott előbb-utóbb megjelennek a hiénák, a nyerészkedők. A felnőttképzésben is ez történt. Ám nem lehet a szakma presztízsvesztését erre fogni. Ez egy többtényezős és nagyon összetett dolog. Senki nem hibás és mindenki hibás. A mesterek, a vizsgáztatók, a közoktatási rendszerből kikerült tévelygő diákok és még sorolhatnám.

Mennyire összetartó a szakma ma és mennyire volt régebben?

J.K.: Ma semennyire. Szerintem. Van összetartás bizonyos kérdésekben. És emellett van iszonyatos széthúzás is. Feszegetjük a határainkat, egymásra mutogatunk, vádaskodunk. Nagyon nem jó irányba tartunk. Régen csapat volt. Mindenki tisztelte a másikat. Lehet, hogy a hátad mögött jól kibeszéltek, de legalább a látszat megvolt (mosolyog – a szerk.)  És ha nagy baj érte a szakmát, összefogtunk. Én kis csikóként emlékszem, hogy mennyire izgatott voltam, amikor megismertem egy „nagyot”. Akiről addig csak hallottam, hogy milyen nagy szakember, és boldog voltam, ha személyesen találkozhattam vele. A tisztelet abban is megnyilvánult, hogy nem akartak rivalizálni egymással. Minden szakterületnek megvolt a „nagy neve” és egymást ajánlottak a szakemberek. Akkoriban nem volt divat, hogy egy ember mindent (is) tud és megmondja a tutit. Nem voltak „celebek”, akik a szakmát már rég csak hobbiként űzik, de azért ők irányítanak és nem kérdezik meg a szakmát. Csak ismételni tudom magam: nem jó irányba tartunk.

Juhász Klári jelenleg gyógyszertári asszisztensnek tanul

Hogy látod a mai diákokat? Mennyire igyekeznek? Mennyire tanulnak? Felkészültek?

J.K.: 2018-ig tanítottam iskolarendszerben is, addigra zárták be alólam az magániskolákat, az állami suliba pedig nem kellettem fél állásba, ahogyan vállalni tudtam volna oktatást. Tehát addig van rálátásom az iskolarendszerű diákokra. 2008-tól napjainkig is (még 1,5 évig) oktatok felnőttképzésben (iskolarendszeren kívüli képzésben). Alapvetően azt tudom mondani, hogy mindkét színtéren csökkenő tendenciát mutat az igyekezet. Az iskolarendszerű diákoknál ez a csökkenés sokkal meredekebben következett be, a felnőttek kicsit tudatosabbak és igyekvőbbek, persze tegyük hozzá, hogy az igyekezetüket az is motiválja, hogy fizetnek a képzésért. A tanulási kérdést nehéz megítélni, mert az iskolarendszerű tapasztalataim szerint a 2 év alatt rengeteg idejük van. Van idő „játszani”, és a 2. év végére azok is megtanulják minimális szinten, akiknek nehezebben megy a tanulás. Az egy másik kérdés, hogy a vizsga után a pályán maradnak-e. Tapasztalataim szerint a jó részük nem marad meg a pályán. A felnőttképzésben egyszerűbb a történet, aki nem bírja az iramot, „kihullik” 2-3 hónap után, nem fizeti tovább és befejezi a képzést, ha látja, hogy nem fog menni. Akik viszont ott maradnak, azokból jó szakember lesz általában, és a legtöbbjük a pályán marad. A felkészülésüket elsősorban a gyakorlati képzés határozza meg, és a mester. Ahol van tanműhely, ott biztosabb alapokat kapnak és bátrabban vágnak neki a való világnak, ahol szembesülnek azzal, hogy az élet kicsit más, mint a burok, ahol tanulták a szakmát. Akinek nem sikerül belerázódni, pálya-elhagyó lesz, vagy kapkod össze-vissza és minden újba belevág  – néha kompetencia-határokat is áthágva – és keresi az útját. Utóbbi „kapkodás” sajnos az iskolarendszerben végzettekre is igaz. Nagy különbség van vidék és a főváros között. Félreértés ne essék, távol áll tőlem, hogy leszóljam a vidéki oktatást, mestereket! Csak a tapasztalataim osztom meg az olvasókkal. Amiből van elég sok, hisz évek óta és jelenleg is több száz(!) diákom van, akiknek folyamatban van a képzésük.
A legnagyobb boldogság számomra az, amikor a régi diákjaim (mindegy melyik képzési formából) rám írnak a facebook-on, vagy üzennek egy jelenlegi tanulómmal. Ez nagyon fog hiányozni!

Mivel töltöd a szabadidődet? Mi a hobbid?

J.K.: A családommal. Legalábbis igyekszem. Nemrég Balatonon voltam a fiaimmal, és fáról-fára ugrándoztam és csúszkáztam a kalandparkokban, vagy a quadoztam, vagy éppen gokartoztam velük, és természetesen az összes várat megmásztuk.  Vannak egyéb szerelmeim is, amit szabadidőmben tudok csak művelni. Ilyen a kozmetika, amit rendszeresen gyakorlok. Van egy kisebb vendégköröm, őket kényeztetem néha-néha. A napi 24 óra után pedig tanulással (most éppen gyógyszertári asszisztensnek tanulok, előtte kézápoló-és műkörömépítőnek tanultam) töltöm az időt, amikor van erőm, akkor pilatesezem, és nem telik el úgy nap, hogy ne olvassak. Ha pedig nagyon sok időm van és nincs éppen vírus, és vannak koncertek, akkor örök rajongóként Edda-koncertre megyek (nevet – a szerk.). 

Ha újrakezdenéd, ugyanezt választanád? 

J.K.: Én nagyon sokat kaptam ettől a szakmától, a szakmában dolgozó „nagy öregektől”. Soha sem tudom eléggé meghálálni. Lehetőségeket, bizalmat, szeretetet, barátokat….és ellenségeket, de utóbbiakkal nem foglalkozom. Nem vagyok haragtartó, nem mérgezem magam azzal, hogy őrizgetem a bántásokat. Egy dolog vezérel mindig, a szakma szeretete. Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok könnyű ember, ami a szívemen, az a számom, néha nem a megfelelő stílusban, de mindig őszintén. Senkit nem támadok hátba és tudok tanulni a hibáimból. És mérhetetlenül elszomorít az, ami most történik a szakmámmal.
Mindezek ellenére a válasz: igen. Kozmetikusokat oktató kozmetikus lennék, ha újrakezdeném. És mellette kozmetikus. Szerelemből.


Ezt olvastad már?

FacebookPinterestTwitterLinkedInEmail