Gőzölgő méhviasz, saját kézzel préselt gyógynövények és egy olyan korszak, amikor a vendégeknek még volt idejük egy két órás kezelésre. Czifra-Zsédely Rozália harminc éve erősíti a kozmetikus szakmát, arra kértük, idézze fel az első kezelését, ami, mint kiderült – így utólag már – igazán vicces.
Szerző: BF
– Kezdjük a legelején, a legelső önálló munkáddal. Hogyan emlékszel vissza a debütálásra? Ma már inkább szakmai mérföldkőnek vagy vicces történetnek számít?
– Inkább vicces, de akkor nagyon komolyan vettem! Fél év tanulóidő után engedték meg végre, hogy vendéghez nyúljak. Egy iszonyatosan bozontos szemöldökű hölgy ült be a székembe, én pedig – írd és mondd – negyvennyolc percen keresztül szedtem a szemöldökét. Atyavilág! (nevet – a szerk.) Amikor nagy nehezen befejeztem, ő rendkívül elégedett volt, a mesterem viszont csak annyit fűzött hozzá: „Rozika, ha azt a négyest levesszük az elejéről, akkor a nyolc perc már megállja a helyét. Úgyhogy ezt még gyakorolni fogjuk!”
– Sikerült azóta behozni azt a bizonyos nyolc percet?
– Hogyne, azóta még a legbozontosabb szemöldökkel is megvagyok ennyi idő alatt. Harminc éve vagyok a szakmában, és amikor én kezdtem, egészen más idők jártak. A méhésztől vásároltuk a méhviaszt, a szövetkezeti boltból a fenyőgyantát, és mi magunk kotyvasztottuk a gyantát a szalonban. Az első munkáim is főleg gyantázások voltak. Nem szívesen részletezem, de egy teljes láb akkoriban csaknem 90 percig tartott.
– 90perc? Egy kezdőtől ez persze érthető, de hogyan bírta ezt a vendég?
– Ez a legérdekesebb az egészben: akkoriban az embereknek még volt ideje arra, hogy kivárják a végeredményt, és elégedetten távozzanak. Ma pedig ott tartunk, hogy egy nagykezelést is igyekeznie kell az embernek harmincnyolc perc alatt összedobni, mert a vendégeknek egyszerűen nincs több ideje. Rohonó világban élünk, ami szakmai szemmel nézve (is) valahol borzasztó.
