A kozmetika világa ma már tele van hangzatos márkanevekkel, high-tech gépekkel és bonyolult technikai kifejezésekkel. Időnként azonban érdemes megállni, és visszatérni az alapokhoz: a tiszta emberi kapcsolódáshoz és a szakmai alázathoz. Orosz-Molnár Éva kozmetikussal beszélgettünk a miskolci kezdetekről, a szakmai önbizalom megszerzéséről, és egy olyan csodálatos mesterről, Dóczi Lajosné Arankáról, akinek a szellemisége a mai napig generációk munkáját határozza meg.
Szerző: BF
Mikor tanultál a mesteredtől?
2006-ban, Miskolcon tanultam Dóczi Lajosné Arankánál. Ő egy igazi tündér volt. Sajnos ma már nincs köztünk, de ötven évet dolgozott aktívan a szakmában. Azt szerintem már ő maga sem tudta megmondani, pontosan hány tanulót indított el az útjára az évtizedek alatt. Én elképesztően sokat köszönhetek neki. Olyan sajátos, egyedi szemléletmódot adott át nekünk, ami előtt muszáj tisztelegni, ezért is beszélek nagyon szívesen azokról az évekről és róla. Nemcsak zseniális kozmetikus volt, hanem rendkívül jó ember is.
Említetted ezt a különleges szemléletmódot. Hogyan kell ezt elképzelni a gyakorlatban, mivel csepegtette a szakma szeretetét a mindennapokban?
Rengeteg dolog volt, de Arankának voltak olyan tipikus, menet közben odaszúrt mondatai, amelyeket a két év alatt folyamatosan adagolt nekünk. A legkedvesebb útravalóm tőle a masszázshoz kapcsolódik. Amikor tanultuk az iskolai masszázst, a kötelező fogásokat, amelyekből vizsgázni kellett, ő mindig azt mondta nekünk: „Úgy kell őket masszírozni, hogy nagyon szeretitek közben.” Neki ugyanis nem a merev technika volt a lényeg, vagy hogy „így húzd, meg úgy húzd” a mozdulatot. Olyan holisztikus szemléletet hozott bele a masszázsba, ami abban az időben még egyáltalán nem volt divat. Megtanított bennünket arra, hogy szeretetből dolgozzunk a vendégen, mert a kezeinken keresztül a figyelmet és a törődést ők is megérzik. Ez a mentalitás engem teljesen magával ragadott.
Ha a szakmában a „nagyoknak” említi az ember a nevét, ma is hatalmas mosollyal az arcukon emlékeznek vissza rá, mert mindenhol rajongásig szerették. Rengetegféle márkát láthattunk nála a szalonban, mindenhonnan csipegetett egy kicsit. És a legfőbb tanácsa az volt nekünk: „Minden képzésre, minden szakmai fórumra menjetek el! Ne legyetek előítéletesek semmivel. Mindent hallgassatok meg, mert mindenhol fogtok hallani legalább egyetlen olyan mondatot, amit elvihettek magatokkal, és beépíthettek a saját munkátokba.”
Megfogadtad ezt a tanácsot? Nyitott maradtál a szakmai újdonságokra?
Teljes mértékben, a mai napig tartom magam ehhez. Bár én letettem a voksomat a Babor mellett, ha van egy szakmai bemutató vagy előadás, szívesen meghallgatom. Mert lehet, hogy látok egy olyan egyedi masszázsmozdulatot, egy olyan kezelési sorrendet, ami elgondolkodtat, és amit végül beépíthetek a munkámba a vendégeim legnagyobb örömére.
Miután végeztél a suliban is tartottátok a kapcsolatot?
Igen, a haláláig. Bár már végzett kozmetikusként mondta, hogy tegeződjünk, nem voltam képes rá: nekem mindvégig Aranka néni maradt (mosolyog – a szerk.) 21 évesen végeztem kozmetikusként, de később még az esküvőmön is együtt ünnepeltünk. Eszméletlen jó emberismerő volt, hihetetlenül belelátott az emberek lelkébe. Mindenkiben látta a jót. Mindig pozitív és mosolygós, de legfőképp kedves és jó szándékú és a végletekig segítőkész, mind velünk tanulóival mind a vendégeivel. Nagyon szeretett élni: igazi világjáró volt, szerintem az Antarktiszon kívül nem volt olyan kontinens, ahol ne fordult volna meg. De a legszebb az volt benne, hogy mindegyik tanulójában vakon hitt. A nulláról úgy épített fel minket, hogy elhitette velünk: mi nagyra vihetjük ebben a szakmában.
Egyszóval tele önbizalommal vágtatok bele a munkába..
Pontosan. Én a versenyzői múltamat ennek köszönhetem. Ha ő nincs, nekem biztosan soha nem lett volna elég önbizalmam ahhoz, hogy belépjek a versenyzés világába. Végül tíz évig versenyeztem. 2017-ben a Beauty Forum Magyar Kupán első helyezett lettem, amivel kvalifikáltam magam a nemzetközi porondra, és a következő évben egészen Münchenig jutottam, ahol egy erős, 38 fős nemzetközi mezőnyben sikerült elhoznom a második helyezést. Aranka néni végig ott állt mögöttem, szorított nekem és támogatott.
Mindig ilyen egyenes út vezetett a sikerhez, vagy voltak nehezebb pillanatok is?
Dehogy, az eleje kifejezetten vicces volt! Amikor még tanulóként elindultam az első kézműves kupámon, tizennyolc indulóból a tizennegyedik lettem. Sokat mosolyogtunk ezen utólag. Egy másik oktató talán legyintett volna, de Aranka néni öntötte belém a lelket: „Semmi baj, próbáld meg újra, jó lesz az, majd a következő sikerül!” Ez a fajta feltétlen bizalom és motiváció volt az a motor, ami engem végül a nemzetközi dobogóig repített. A mai napig az ő szellemiségével lépek oda minden egyes vendégemhez a kezelőágy mellé.
