Gáspár Ági kozmetikus mester neve fogalom a szakmában. Bár korábban már bemutattuk őt egy tanítványa kapcsán mint elhivatott mestert, most arra kértük, forgassa vissza az idő kerekét. Idézzük fel azokat az éveket, amikor még ő állt a kezelőágy mellett tanulóként, és leste el a szakma titkait saját mesterétől.
Szerző: BF
Azt már tudjuk, hogy a te tanulóid mennyit köszönhetnek neked, de te hogyan élted meg azokat az éveket, amikor tanuló voltál?
– 1986-tól 1988-ig voltam tanuló Polgár Andrásné Marcsinál a Király utcában – akkori nevén Majakovszkij utcában –, aki egy neves „maszek” kozmetikus volt. Abban az időben ez óriási dolognak számított. A budapesti Dallos Ida képzőben összesen 20-25 fővel indult évfolyam érettségi után, nem volt más iskola. Kozmetikus tanulónak lenni eleve kiváltság volt, egy olyan nagynevű maszeknál tanulni pedig, mint Marcsi, még inkább.
Ez a kiváltságos helyzet bizonyára nagy nyomással is járt…
Valóban. A mesterem minden évben csak egy elsőéves és egy másodéves tanulót vett fel, tehát összesen ketten voltunk. Bennnem már az első perctől kezdve élt egy óriási megfelelési vágy: tudtam, hogy itt nekem nagyon jónak kell lennem. Holott nem is kozmetikusnak készültem.
Pedig az ember azt hinné, hogy erre születtél, már kislányként is kozmetikus szerettél volna lenni.
Nem voltam az a kislány, aki az anyukáját kísérgeti a kozmetikába, és akit elvarázsolnak az illatok vagy a problémás bőre, esetleg szőrnövekedési gondok miatt kezeléskre szorult. Szerencsére ilyenek nem voltak az életemben. Viszont volt egy gimnáziumi szerelmem, akinek az édesanyja, Dr. Lázár Szilvia professzor asszony volt a Bőr- és Nemibeteggondozó Intézet főorvosa. Ő és Dr. Kürti Csaba úttörők voltak abban, hogy orvosként kozmetikai kongresszusokon adtak elő a nyolcvanas években. Tulajdonképpen a professzor asszony orientált erre a szakmára. Addig én kozmetikában nem is jártam. Egyfajta jövőképként merült fel, hogy kozmetikus leszek, a fia pedig bőrgyógyász, és majd együtt visszük a magánrendelést. Erre volt is példa akkoriban a szakmában. Így kerültem a felvételi után a szalonba.
Hogyan zajlott akkoriban az oktatás?
Elképesztően sok dolgot tanultam. Nagy családból jöttem, így az állóképességgel, az alázattal, a feladattudattal és a fegyelemmel nem volt gondom. A kihívást az jelentette, hogy belekerültem egy olyan női közösségbe, ahol pillanatok alatt meg kellett tanulnom alkalmazkodni, elfogadni minden embertípust. Direkt oktatás, mint olyan, igazából nem volt. A mesterem mindig azt mondta: „Állj ott és figyelj.” Kérdezni csak este, zárás után lehetett, a vendég feje felett soha. Akkoriban nagyon más volt a kommunikáció. Nem voltak nagy kinyilatkoztatások, nem léptünk ki az intim szférából. Feladattudatos, kellemes légkörű, de rendkívül fegyelmezett munka folyt. Hárman dolgoztunk: a másodéves, az elsőéves és a mester. Fokozatosan vonódtunk be a munkába. Először jött a háttérmunka, a fertőtlenítés, a szalonrend, a vendégfogadás, a textilek és az anyagok rendbentartása. Megtanultunk metakommunikálni, viselkedni a szalonban.
Az anyagismeretet hogyan sajátították el abban az időben, amikor még nem voltak csilivili krémek?
Nem volt olyan, hogy elszaladunk a nagykerbe a becsomagolt csodakrémekért. A gyógyszertárba jártunk, ahol a mesternek nagyon jó kapcsolata volt a gyógyszerésszel. Onnan kaptuk a koleszterines vazelint, a lanolint, a paraffinolajat. Fejből tudtuk a recepteket, és szalonzárás után literszám főztük a krémeket, laboráltunk, tégelyeztük őket. Az anyagismeretet és a krémfőzést egyszerre tanultuk az iskolában és az élő környezetben. A fantasztikus az volt, hogy a mesterem nem titkolta el a recepteket – ahogyan azt egyébként másoktól hallottuk. Bár partnerként kezelt, az alá-fölérendeltség egyértelmű volt, de ez nekem olyan örök példa maradt, hogy amikor oktató lettem, a „Nyitott Műhely” elvét én is átvettem.
Ha össze kellene foglalnod, mi volt a legfontosabb útravaló, amit a mesteredtől kaptál, mi lenne az?
A fegyelmezettség, a pontosság és az emberszeretet. Az, hogy szeresd az embert, aki bejön hozzád, és érkezz meg hozzá lélekben is. Fogadd el őt úgy, ahogy van. Volt olyan vendég, aki kezelésről kezelésre nyílt meg, mint a hagymahéj, és a végén már nem feszengett, csak fogadnia kellett a szeretetet, amit adtunk, és fogadta is.
Elképesztő kisugárzásod van, ez is abból az időből eredeztethető?
Mindig azt mondtam a lányoknak: ha ez a szakma a tiéd, akkor belülről jön. Ha nem, akkor belefeszülsz, hamis és álságos lesz. Ez nem megélhetési bűnözés. Kell a felkészülés, a tudás, és az az őszinte „Isten hozott”, amikor kinyitom az ajtót – ezt a vendég is érzi. 41 év után nem lenne ekkora a vendégköröm, ha ez manír lenne.
Számodra hol kezdődik a szakma?
A körmöknél. Igen, jól hallottad (mosolyog – a szerk.). Semmi hosszú műköröm, színes lakk. A mai napig, amikor találkozom a régi kollégákkal – például Báthory Katival, Káré Andival – mosolygunk, mert nekünk mindig natúr, rövid körmük volt és van. Emellett az ápoltság, a megjelenés és a higiénia is nagyon fontos. Munkaruhát viselek, ma már elképesztően csinos szettek vannak! De régen is fel kellett venni a köpenyt. Mivel én jól varrtam, elkészítettem magamnak. A mai napi elvárás magammal szemben, hogy felkészülten, ápoltan várjam a vendéget, mert ezzel is képviselem a szépséget.
Vállalsz még tanulókat?
Amikor a duálképzés elindult a Covid után, én abban a formátumban már nem találtam a helyemet. Egyszerűen nem tudtam integrálni, hogyan fogadjam a tanulókat a megváltozott rendszerben. Pedig előtte imádtam, hogy nem homogén rendszerből vettem fel a tanulókat. Vállaltam felnőtteket is. Óriási sikerélmény volt elkísérni egy 40-45 éves embert egy életútváltásban. Izgalmas volt összehangolni a 18 évest a 40-essel. De a duálképzés metodikájában már nem találtam magam. Közel voltam a hatvanhoz, és a Covid megmutatta, hogy az élet bármit felülírhat. Jelnek vettem, hogy nem éreztem magaménak az új oktatási rendet, így elengedtem.
A mestereddel tartod még a kapcsolatot?
Igen, a mai napig. És ami nagyon jó érzés: ma már ő kér tőlem segítséget, hallgat a véleményemre. Mondta is, hogy bár ő tanított, most már ő tanul tőlem. És a mai napig dolgozik! Ő egy óriási példakép. Tartást adott nekem. Volt, hogy sírva mentem haza, mert leszakadt a derekam, a lábam, de másnap ott voltam és csináltam. Szakmailag és emberileg is komoly iskola volt, adott egy eredményorientált célt. Amikor ’88-ban végeztem, Marcsi azt mondta: „Ági, mi a jövőképed?”. Mondanom sem kell, nem nagyon volt. Nagy családból jöttem, szegényen, szerényen éltünk, nem volt befektetnivalóm, ő látott bennem valamit. 23 évesen mestervizsgát tettem, és még hosszú éveket dolgoztunk együtt. Aztán sikerült barátként különválnunk, ami számomra nagyon sokat jelent.
